ADALÉKOK A TÖRÖKKORI MAGYAR TÜZÉRSÉG KATEGÓRIA- ÉS TÍPUSPROBLÉMÁIHOZ | A hódoltság kora. Magyarország törökkori története

117DOMOKOS GYÖRGY: ADALÉKOK A TÖRÖKKORI MAGYAR TÜZÉRSÉG KATEGÓRIA- ÉS TÍPUSPROBLÉMÁIHOZ

In: Hadtörténelmi Közlemények, Új folyam, XXXI. (1984) 1. 117-149.

A törökellenes harcokban a haditechnika fejlődésével egyre nagyobb szerep jutott a tüzérség eszközeinek, elsősorban természetesen a várak védelmében, de a nyílt ütközetekben is. E tüzérségi eszközök osztályozása és kategóriákba sorolása igen nagy nehézségekbe ütközik. Történetírók sora kísérelte meg az egyes típusok elhatárolását, azonban ahány szerző, annyi vélemény. A probléma gyökerét talán abban lehet keresni, hogy maga a kor sem mindig tudott eligazodni a tűzfegyverek sokféleségén, amely adódott nemcsak az egységesítés hiányából – az ilyen irányú kísérletek rendszerint csődöt mondtak –, de a korabeli gyártási technológia korlátaiból is. Azonban az egyes várak tüzérségi erőinek megállapításához, a váraknak a törökellenes harcokban elfoglalt fontos helye folytán, szükséges a tűzfegyverek valamiféle rendszerezése, a források és az eddigi irodalom alapján.*

* A dolgozat és a Mellékletek jegyzetapparátusában feldolgozott irodalom:
Bárczay Gazkár: A hadügy fejlődésének története. I–II. Budapest, 1895. (a továbbiakban – Bárczay, 1895.); Boeheim, Wendelin: Handbuch der Waffenkunde. Seemann, Leipzig, 1890. (Boeheim, 1890.); Czuberka Alfréd: Kuruckori fegyverek. Budapest, 1906. (Czuberka, 1906.); Demkó Kálmán: Magyarország hadi ereje a XVI. században. HK 1916, 1917. (Demkó, HK 1916.); Demmin, August: Die Kriegswaffen in ihren geschichtlichen Entwickelungen von den ältesten Zeiten bis auf die Gegenwart. Eine Encyklopädie der Waffenkunde. Gera-Untermhaus, 1891. (Demmin, 1891.); Dolleczek, Anton: Geschichte der Österreichischen Artillerie von den frühesten Zeiten bis zur Gegenwart. Wien, 1887. (Dolleczek, 1887.); Gottreich László: A tüzérség fejlődése a XVII. század végéig… HK 1960. (Gottreich, 1960.); Illustrierte Geschichte der k.u.k. Österreichische Armee. I–II. Wien-Amger, 1898–1900. (Illustrierte Geschichte, 1898.); Iványi Béla: A tüzérség története Magyarországon a kezdettől 1711-ig. HK 1926., 1927., 1928. (Iványi, HK 1926., 1927., 1928.); Iványi Béla: A magyar tüzérség fejlődésének vázlata a XV–XVI. században. Debrecen, 1916. (Iványi, 1916.); Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Natura, Budapest, 1971. (Kalmár, 1971.); Meynert, Hermann: Geschichte des Kriegswesens und der Heerverfassungen in Europa. I–III. Wien, é. n. (Meynert, é. n.); Nagy László: Magyar fegyverek, 1630–1662. Temesvár, 1911. (Nagy, 1911.); Rakovszky István: Adalékok a magyar ágyúk történetéhez. Sz 1875. (Rakovszky, Sz 1875.); Szendrei János: Magyar hadtörténelmi emlékek az ezredéves kiállításon. Budapest, 1896. (Szendrei, 1896.); Szendrei János: Váraink rendszere és felszerelése a XVI–XVII. században. HK 1888. (Szendrei, HK 1888.); Takáts Sándor: Magyar tüzes- és lövőszerszámok. Sz 1908. (Takáts, Sz 1908.); Thallóczy Lajos: Magyar ágyú a XVI. századból. AÉ 1880. (Thallóczy: AÉ 1880.)
Források a forrást közlő személyek betűrendjében: Fehérpataky László: Érsekújvár ágyúi 1685-ben. Sz. 1877. (Fehérpataky, Sz 1877.); Geöcze István: Tüzérségi és hadiszer állomány Magyarországon 1577-ben. HK 1894. (Geöcze, HK 1894.) Jurkovich Emil: Harcztéri tudósítás az esztergomi táborból 1594-ből. TT 1902. (Jurkovich, TT 1902.); Kárffy Ödön: Kassa város fegyvertárának összeírása. 1650. TT 1902. (Kárffy, TT 1902.); Kárffy Ödön: Kassa város tüzérségi felszerelése (1552, 1557). TT 1901. (Kárffy, TT 1901.); Kárffy Ödön: Eger 1690-iki tüzérsége, HK 1915. (Kárffy, HK 1915.) Kemény Lajos: Kassa fegyvertára a XVI. és XVII. században. TT 1890. (Kemény, TT 1890.); Kemény Lajos: A semphtei vár felszerelése 1639-ben. TT 1905. (Kemény, TT 1905.); Komáromy András: Sempte és Galgócz hadifelszerelése 1622-ben. Sz 1889. (Komáromy, Sz 1889.); Koncz József: A huszti vár lövő szerszámainak leltára. HK 1892. (Koncz, HR 1892.); Lukinich Imre: Huszt várának leltára 1667-ből. HK 1913. (Lukinich, HK 1913.); Merényi Lajos: Kassa tüzérségi felszerelése 1640-ben. HK 1916. (Merényi, HK 1910.); Merényi Lajos: A felső-magyarországi végházak munitiója 1661-ben. HK 1895. (Merényi, HK 1895.); B. Radvánszky Béla: Huszt várának leltára. 1688. május 20. In: B. Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. II. k. Budapest, 1879. (Radvánszky: 1879.); Rómer Flóris: Azon ágyúk, mozsarak és vetágyúk inventáriuma, melyek Buda bevétele után 1686-ban az állásokon találtattak. AK 1878. (Rómer, AK 1878.); Sebestyén József: Magyaróvár felszerelése. HK 1922–23. (Sebestyén, HK 1922–23.); Szabó Károly: Az egri vár hadi szereinek és más szerszámainak összeírása. 1562-ből. TT 1881. (Szabó, TT 1881.); Szendrei János: Az ecsedi vár 1619-ben. HK 1890. (Szendrei, HK 1890.); Szendrei János: Tokaj várának hadifölszerelése 1649-ben. LAK 1888. (Szendrei, LAK 1888.); Thallóczy Lajos: A sárospataki czeikházban és bástyákon levő öreg ágyúk, taraczkok és egyéb hadakozó szerszámoknak s ahhoz való eszközöknek inventáriuma. Anno 1642. die 26. novembris. TT 1879. (Thallóczy, TT 1879.); Thaly Kálmán: Régi ágyúnevek és föliratok. Sz 1870. (Thaly, Sz 1870.); Thaly Kálmán: Az egri vár ágyúi és lőszerei. Sz 1872. (Thaly, Sz 1872.); Thaly Kálmán: Inventarium über die in den Schlos Mungacz sich befindende Pasteyen, Batterien, Stuckh, Mörscher, … In: Késmárki Thököly Imre naplói, leveleskönyvei és egyéb emlékzetes írásai. II. k. Közli: Thaly Kálmán. Budapest, 1873. Magyar Történelmi Emlékek II. o. Írók. 24. (Thaly, 1873.); Thaly Kálmán: Régi ágyúk a munkácsi várban. AK 1878. (Thaly, AK 1878.) Thaly Kálmán: A munkácsi fegyverek és lőszerek lajstroma. 1704. TT 1884. (Thaly, TT 1884.); Weiss: Tudósítás Belgrád elfoglalásáról 1688-ban. TT 1895. (Weiss, TT 1895.).

Rövidítések jegyzéke: AÉ = Archaeológiai Értesítő; AK = Archaeológiai Közlemények; HK = Hadtörténelmi Közlemények; LAK = Ludovica Académia Közleményei; Sz = Századok; TT = Történeti Tár.

118Az elnevezések azonosítására Iványi Béla tett kísérletet nagy terjedelmű cikkében, munkája rendkívül alapos, hatalmas forrásapparátusra támaszkodik.1 Sajnos, írása igen kevés technikai adatot tartalmaz. Hasznosnak bizonyult Takáts Sándor cikke, aki elsősorban a magyar gyártású lövegekkel foglalkozott.2 Ezen kívül megemlíteném Demkó Kálmán és Szendrei János írásait.3 A modern irodalomból Kalmár János „Régi magyar fegyverek” c. könyvének vonatkozó részei érdemelnek figyelmet.4

1 Iványi, HK 1927. 1–30. o.

2 Takáts, Sz 1908. 2. közl., 130–145. o.

3 Demkó, HK 1917. 186–218. o.; Szendrei, HK 1888. 617–631. o.

4 Kalmár, 1971. 160–171. o.

A külföldi szakirodalomból az osztrák művek lényegesek számunkra, mivel ezek törökkori részei többször megemlékeznek a tüzérség magyarországi szerepéről, minthogy a korabeli magyar tüzérség szorosan kapcsolódott az osztrákhoz. Itt mindenekelőtt Anton Dolleczek és Hermann Meynert múlt századi nagyszerű munkáit kell kiemelni.5

5 Dolleczek, 1887; Meynert, é. n.

Forrásként a korabeli várinventáriumok szolgálnak. Munkámban kizárólag a már nyomtatásban is közreadott, különböző szerzők által interpretált, vagy lefordított leltárakat használtam. Ezek kisebbrészt forrásgyűjteményekben, nagyobbrészt történelmi tárgyú folyóiratokban jelentek meg, s mintegy 5–600 ágyúról tartalmaznak adatokat.

Felhasználásuk legfőbb nehézsége abból adódik, hogy az egymástól eltérő – német, latin, vagy magyar – nyelven készült összeírások elnevezéseit szinte 119lehetetlen pontosan megfeleltetni egymásnak. Hasonlóan megnehezíti helyzetünket, hogy a fordítások különbözőképpen értelmeznek azonos kifejezéseket.

Tekintsük át röviden, hogy a szakirodalom a magyar tüzérség szerkezeti technikai felépítését illetően milyen általános érvényű tételeket állított fel. Megállapították, hogy a legtöbb típust a németek különítik el, és a németek által felvett inventáriumok általában jóval pontosabbak és részletesebbek, mint a magyar vagy latin nyelvűek, amelyek csak részben követik a német tipizálást.6 Ezen felül ez utóbbi jegyzékek készítői nem mindig voltak tüzérségi szakemberek, ezért az összeírások elnevezései, adatközlései sokhelyütt megbízhatatlanok, pontatlanok,7 s általában következetlenek is (ez megmutatkozik a sokféle és önkényes jelzőhasználatban).8 Az inventáriumokban leírt lövegek típusukat tekintve többé-kevésbé megfelelnek a német kategóriáknak, azonban az előbbi okok folytán elnevezéseik csak annyiban hasonlóak a németekéhez, hogy az ágyúknak hüllő-, vagy madárnevet, esetleg tulajdonosa, öntetője nevét adták.9 Ezen felül ki kell emelni azt a tényt, hogy azonos nevű és típusú magyar és német lövegek között nagyságbeli eltérések mutatkoznak a németek javára.10 Természetesen nem lehet mindig megállapítani, hogy az egyes ágyúkat ki, mikor és hol öntötte, ha, csak az inventárium nem közli ezt pontosan.

6 Iványi, HK 1927. 7–8. o.

7 Takáts, Sz 1908. 140. o.

8 Iványi, HK 1927. 15. o.

9 Takáts, Sz 1908. 141. o.

10 Uo. 142. o.

Bonyolítja a helyzetet, hogy az ágyúk technikai jellemzőinek közlése is következetlen, a mértékegységek bizonytalanok (bár a szakirodalom szerint nürnbergi mértékeket használtak).11 A leggyakoribb az ágyú űrméretének fontban történő megadása, emellett esetenként a lövegcső súlya fordul elő. Míg az előbbi adat önmagában kevés a típus meghatározásához, a két jellemző együtt már lehetővé tesz bizonyos következtetéseket. Persze a golyó lehet kőből, vasból vagy ólomból, ami más-más csőfurat-átmérőt eredményez. Szükséges, bár ritkábban előforduló adat a lövegcső hossza, amelyet vagy kaliberhosszban, vagy rőfnyi (sing), vagy lábnyi hosszúságban adtak meg.12

11 Dolleczek, 1887. 88–89. o.; Meynert, é. n. I. k. 393–394. o. a szisztéma eredetét fejti ki. Kalmár. 1971. 171. o., valamint Iványi, HK 1927. 23–30. o. a szisztéma magyar vonatkozásait ismerteti részletesen.

12 A kaliberhossz azt jelenti, hogy az adott ágyú lövedéke hányszor fért bele a csőfuratba. Ebből azért származnak pontatlanságok, mert ez a hosszérték nem foglalja magába a porkamrát, és a cső hátsó falát. (A hosszmértékre vonatkozólag l.; Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig.)

A török korban a magyar tüzérség – követve a német tipizálást – három alapvető kategóriára oszlott. Mindenekelőtt elkülönítették az ostromágyúkat (Belagerungs-, oder Breschgeschützen), és a tábori vagy mezei lövegeket (Feldgeschützen). Általánosságban az előbbieket nagy űrméretű, nehéz cső, ennek megfelelően kis kaliberhossz, míg az utóbbiakat kisebb űrméretű, hosszú cső, nagy kaliberhossz és nagyobb hordtávolság jellemezte.13 A tűzgyorsaság is, a könnyebb kezelhetőség folytán, a tábori lövegeknél volt a nagyobb. Teljesen külön kezelik az ún. „vetágyúkat”, vagy „pattantyúkat” (Wurfgeschützen), ehhez a típushoz a mozsarak (Mörser, Pöller) tartoztak.14

13 Dolleczek, 1887. 106–107. o.

14 Uo. 84–87. o., 106–107. o.; Meynert, é. n., I. k. 390–393. o.

Az ostromágyúk legnagyobb fajtáját a német kategorizálásban a Mauerbrecher(in) képviselte, amelynek ugyan nevében és típusában megfelelt a magyar faltörő ágyú (bombarda murifraga),15 azonban nagyságában annál kevésbé. 120Ugyanígy, a hasonlóan nagyméretű német Karthaune-nak16 is csak típusában felel meg a magyar öregágyú (bombarda magna),17 technikai jellemzőit tekintve viszont kisebb annál. Emellett azonban mindkét magyar elnevezés használatos a másik német lövegfajtára, sőt néha a kettő együtt, mint öreg faltörő. Ezért tehát nem tekinthető élesen elváló típusnak az ostromlövegek e két magyar fajtája. Az említetteken túl a források és a szakirodalom alapján a nehézágyúkhoz sorolható még a Singerin (énekes, cantatrix), illetve a Nachtigall (fülemüle) típus,18 amelyek neve egyéni lövegelnevezésekből alakult ki, s míg az előbbi a Karthaune egy kisebb változata, az utóbbi annál nagyobb méretű kategóriát képvisel. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezekből a lövegekből igen kevés volt (egy 1577-es országos felmérés 14 Carthaunet, és 21 Singerint sorol fel a megmaradt végvárakban),19 s ez körülményes előállításukból és magas árukból adódott. De ezek a tények magyarázzák azt is, hogy egy-egy nehézlöveg többször is előfordul az inventáriumok lapjain, azonosításukat „személyes” nevük, és adataik teszik lehetővé (l. a táblázatot).20

15 Iványi, HK 1927. 4. o.

16 A név eredetére vonatkozólag l.: Dolleczek, 1887. 85. o.

17 Iványi. HK 1927. 7. o.; Meynert, é. n., I. k. 390. o.

18 Dolleczek, 1887. 85. o.; Meynert, é. n. I. k. 390–393. o.

19 Geöcze, HK 1894. 699–715. o.

20 L. pl. a kassai inventáriumokat (pontos adatok és hivatkozások a mellékletben).

Ezek után ismertetem a fent említett típusoknak a források és a szakirodalom által megadott technikai jellemzőit.

A magyar öregágyú, illetve faltörő löveg kaliberében nem mutat különösebb eltérést egymástól. Az előbbire 10–40 (kivételként egyhelyütt 65) fontot adnak meg a források (18 adat), az utóbbira 25–50 fontot (5 adat), míg az „öreg faltörő” név alatt említett lövegeknél 20–40 fontos (6 adat) értékekkel találkozunk.21 Az egyéb jellemzők ismerete hiányos, eltekintve az 1642-es pataki inventáriumtól, ahol a három 30 fontos öregágyú súlyát is megadják: 65 mázsa 56 font, lövegenként.22

21 Hivatkozások a mellékletben.

22 Thallóczy, TT 1879. 155., 168. o.

Vessük most össze ezeket a számokat az összeírásainkban német nevükön 121említett ostromlövegekkel. Magát a Mauerbrechert sehol sem leltem föl az általam feldolgozott inventáriumok lapjain, csak az Iványi által többször idézett szebeni jegyzék ír le két példányt ezen a néven.23 Ezzel szemben a Karthaune elég gyakori. E típusnak több alváltozatát ismerjük. A legnagyobb ezek közül a szakirodalom alapján a Doppel(kettős)karthaune,24 azonban ez sem szerepel az összeírásokban. A források legtöbbször egyszerűen Karthaunét írnak, csak néha említik meg, hogy egész-, háromnegyed-, vagy félkarthaunéról van-e szó.

23 Iványi, HK 1927. 6., 23. o.

24 Dolleczek, 1887. 91. o. Kalmár, 1971. 169–171. o.

A Karthaune pontosítás nélküli megnevezésénél – a technikai adatok tükrében – az „egész”, vagy „Ganze” jelző maradt el. Ilyen előfordulásai közül a kassai inventáriumokban szereplő darabokat emelném ki, mivel az összeírásokból valamennyi adatuk rekonstruálható, illetve a méretek többszöri azonos említése hitelessé teszi e közléseket. Az ismételten előforduló három löveg (Bauertancz, wildte Mann, Ochs) 40–38–38 fontos, 93–80–78 mázsás, 22,5–20–21-szeres kaliberhosszú (a továbbiakban – L) darabok.25 Mindössze egyszer említik, de valamennyi jellemzője ismeretes az ugyancsak kassai illetőségű „Rébay” nevű Karthaunénak 1640-ből, amely 42 fontos vasgolyót lőtt, súlya 40 mázsa, kaliberhossza 20-szoros volt.26

25 Kassa 1040. évi inventáriuma: Merényi. HK 1916. 423. o.; Kassa 1650.: Kárffy, TT 1902. 453. o.; l. még Takáts, Sz 1908. 132., ill. Szendrei, HK 1888. 627. o.

26 Merényi, HK 1916. 423. o.

Ennyi adat azonban kevés az egész kategória mérethatárainak megállapításához, legyenek bár e méretek hitelesek, mivel a többi ismert példánynak csak a kalibere áll rendelkezésre, ezek harminchárom fonttól negyvennyolcig terjednek.27 Mégis, a technikai határok rugalmas kezelésével talán elfogadható az a tétel, hogy ha a kassai lövegek űrmérete a többi Karthaune kaliberhatárai közé esik, feltehetően ugyanez érvényes lehet az egyéb technikai jellemzőkre is. (A tétel bizonyítása további kutatásokat tesz szükségessé.) Mindezek alapján azt mégis leszögezhetjük, hogy kaliberét tekintve a magyar öregágyú-kategória kisebb, mint az összeírásainkban szereplő Karthaune-típus.

27 Pontos adatok és hivatkozások a mellékletben.

A szakirodalom nem foglalkozik külön az öregágyúkkal, hanem az ostromlövegek 122általánosabb kategóriájában vizsgálja őket, amelyben leggyakrabban a Karthaunét ismertetik elsőként. Ezekben a művekben azonban rendszerint nem „-tól -ig” határokkal találkoztam, pedig ezt a korabeli gyártási technológia által okozott méretbeli szórás indokolttá tenné, hanem konkrét adatokkal. Ezzel nem tudok egyetérteni. A rövidség kedvéért táblázatba foglalom az (egész) Karthaune adatait:

– A források legkisebb értékei:	C: 33 font	m: 54 mázsa	L: 20
– A források legnagyobb értékei:	48 font	83 mázsa	22,5
– A források átlagértékei: (számítások általam – D. Gy.)	40 font	76 mázsa	21,2
– A. Dolleczek véleménye:28 28 Dolleczek, 1887. 91. o. A táblázatot Dolleczek Diego Ufano: Archeley c. művéből veszi át, de ír 25 fontos értéket is a típusra, uo. 85. o.	48 font	3020 kg (54 q)	18
– Kalmár J. véleménye:29 29 Kalmár, 1977. 109–171. o.; három adatot találtam nála: az egész Karthaunéra 48, ill. 30 font, a puszta Karthaune név alatt 25 font értéket.	–	50 mázsa	18

Csak Eger 1687–88., illetve 1690. évi inventáriuma említ Dreiviertel(háromnegyed)karthaunét.30 Átmeneti típus lehetett, nagyobb darabjait feltehetően az egész Karthaunékhoz, a kisebbeket a feles Karthaunékhoz számolták. Az 1687–88-as összeírás két 38 fontosat említ, az 1690-es egy 36, és egy 34 fontosat, valamint a tönkrement lövegek közt két 40, és három 30 fontos darabot. Fenti állításomat bizonyítja, hogy a 40 fontos példányok a korábbi inventáriumban még „nagy karthaunként” szerepelnek, s a 30 fontosakat a feles Karthaunéhoz sorolták.31 A szakirodalom is mostohán bánt ezzel a típussal, kevés helyen fordul elő.32

30 Thaly, Sz 1872. 339. o.; Kárffy, HK 1915. 417. o.

31 Pontos adatok és hivatkozások a mellékletben.

32 Kalmár, 1971. 169. o.; az általa megadott kaliberérték 36 font.

A Karthaune következő, már gyakoribb változata a Halbe(feles)karthaune, amelyet néhol Singerinként is emlegetnek. Megint a kassai inventáriumok szolgáltatnak pontosnak tekinthető adatokat, amikor pl. 1640-ben így írják le a típust: „Középső carthauna, avagy Szingerin nevű álgyú, vet 26 fontot”; 1650-ben „Singerin oder halbe Cartaunen” néven fordul elő, s az inventárium szerint a két löveg „schiessen zugleich iede 25 Pfund eisen, wigt jede 48 Cent. Elln lang 5 1/8.”33 Feles Karthaunék ezen kívül a már említett egri inventáriumokban fordulnak elő, de itt csak kaliberadatok olvashatók. Amint a háromnegyed Karthaune leírásánál már említettem, a két jegyzék ellentmond egymásnak az egyes lövegek megítélésében, ugyanis az 1687–88-as összeírás három-három 30, illetve 28 fontost, valamint egy 23 fontost ír le, az 1690-es mindössze egy 24 fontost.34 Ezen felül 1690-ben Szendrőn egy-egy 28 és 24 fontos,35 Kanizsán egy 32 fontos,36 1704-ben Szatmáron egy 24 fontos feles Karthaune található.37 Megállapítható tehát, hogy a feles Karthaune űrmérete 30–20 font között mozgott. Ezt tulajdonképpen a szakirodalom is megerősíti, amely – mechanikusan felezve az egész Karthaune 48 fontos kaliberértékét – 24 fontos űrméretet ad meg.38 Sajnos a többi jellemzőkre vonatkozólag ismét feltételezésekre 123kell hagyatkoznunk, feltehetőleg ezek a kassai feles Karthaunék értékei körül mozoghattak.39

33 Merényi, HK 1916. 424. o.; Kárffy, TT 1902. 453. o.

34 L. a 30. jegyzetet.

35 Takáts, Sz 1908. 142. o.

36 Thaly, Sz 1870. 418. o.

37 Uo.

38 Dolleczek, 1887. 91. o.; Kalmár, 1971. 169. o.; viszont Takáts, Sz 1908. 142. o. szerint a típus 50 fontos kaliberű volt.

39 Dolleczek, 1887. 91. o.; adatai: L 19, csőhossz: 325 cm, súly 1500 kg (27 mázsa); Kalmár, 1971. 170–171. o. adatai: 22–24 font, L 20, súly: 36 mázsa.

A Singerinről is van – Iványi Béla jóvoltából – egy pontos leírásunk, ugyanis ő említ 1584-ből egy Homonnay Miklósné által eladott 12 fontos, 45 mázsás, L 26-os példányt.40 Ugyancsak Iványi ír le 1550-ből egy murányi illetőségű 30 fontos cantatrixet, vagyis Singerint.41 Két helyütt is említik, hogy „Gergely deák 1554-ben Egerre 20 fontos Singerineket (sex falconetas maiores Zyngeryn germanice dictas, jacentes globos 20 libros … stb.) kért…”42. Eme néhány adat alapján annyit mindenesetre leszögezhetünk, hogy nem lehet egyértelműen azonosítani a feles Karthaunét és a Singerint, hiszen, mint láttuk, „nagyobb falkonéta” néven is említik.

40 Iványi, HK 1927. 26. o.

41 Uo. 25. o.

42 Uo. 8–9. o.; Takáts, Sz 1908. 142. o.

Érdekesen alakul a Singerin megítélése a szakirodalomban. A magyar szakírók közül Iványi elfogadja a Singerin és a feles Karthaune egyezését, és az egész Karthaunénál kisebb lövegfajtának tartja.43 Ez utóbbi álláspont Kalmár táblázataiból is kitűnik.44 Az osztrák szakmunkák azonban nem osztják ezt a véleményt. Dolleczek a Singerint (50 font) a Nachtigallal együtt a Karthaunénál (25 font) nehezebb kategóriába sorolja,45 s a Meynert által idézett német források is többségükben ezen az állásponton vannak.46 Úgy vélem, hazai viszonylatban inkább Iványi és Kalmár állításait kell elfogadnunk, s főképp a magyar források is ezt támasztják alá. A vélemények ilyen eltérése azonban bizonyítékként fogható fel a magyar, illetve német kategorizálású lövegek közti különbség igazolásánál. Azt természetesen minden szerző egyöntetűen állítja, hogy a Singerin az ostromlövegekhez tartozott.

43 Uo. 7–9. o.

44 Kalmár, 1971. 170–171. o.

45 Dolleczek, 1887. 85. o.

46 Meynert, é. n. I. k. 391–392. o.

Az ostromágyúk közül utoljára maradt a német Nachtigall, magyarul fülemüle. A típus német nevén csak egy helyütt fordul elő az általam feldolgozott inventáriumokban („Bombardae noviter fusae, vna karthaum, altera; Nachthygal appellatae.”47 – kiemelés tőlem – D. Gy.), és Iványi említi még Mauerprecherként (50 font, 43 mázsa).48 Érdekes, hogy a szakirodalom a mezei lövegek és az ostromágyúk kategóriájába is helyezi.49 Véleményem szerint az elnevezés magyar használatában csak annyi hasonlóság volt, hogy általában nagyobb kaliberű típusokat neveztek így el. Tudomásunk van pl. arról, hogy Patakon 1642-ben volt egy Rákóczi György-féle 15 fontos és 50 mázsás,50 Tokajban 1649-ben egy szintén Rákóczi által öntetett 21 fontos és 46 mázsás darab.51 Ezen kívül a huszti várban 1669-ben egy 30 fontos, 1674-ben egy 25 fontos, 1704-ben ismét egy 25 fontos példányt írtak össze,52 végül Füleken 1635-ben egy Bebek-féle 24 fontost,53 Árván 1549-ben egy 28 fontost említenek.54 Összességében a 20–30 fontos kaliberértékek alapján valóban az ostromágyúkhoz sorolandó a típus, de szerintem pl. a két Rákóczi-féle fülemüle-ágyú, súlyadataikat is figyelembe véve, inkább a Schlange kategóriába tartozik.

47 Kárffy, TT 1901. 126. o.

48 Iványi, HK 1927. 6. o.

49 Illustrierte Geschichte 1898. I. k. 407. o.; „Feld und Viertel schlange”-nak mondja.

50 Thallóczy, TT 1872. 155. o.

51 Takáts, Sz 1908. 136. o.

52 Koncz, HK 1892. 134. o.; Takáts, Sz 1908. 142. o.; Thaly, Sz 1870. 419. o.

53 Takáts, Sz 1908. 133. o.

54 Uo. 142. o.

124A magyar szakírók közül csak Iványi foglalkozott a típussal; ahogy azt az előbbiekben már ismertettem. Dolleczek is a Karthaune elé helyezi a Nachtigallt, és 50 fontos kaliberűnek írja le.55 A Meynert által idézett források általában a Singerinnel együtt említik,56 és igen figyelemre méltó, hogy az egyik forrás a kettő közti különbséget is meghatározza: „Nachtigallen und Singerinnen sind ein Geschlecht, beide schiessen eine Kugel gleich gross und schwer, nur dass die Nachtigal etwa zwei Schuh länger als die Singerin ist.”57

55 Dolleczek, 1887. 85. o.

56 Meynert, é. n. I. k. 391–392. o.

57 Uo. 392. o.

Második nagy kategóriánk a mezei, vagy tábori lövegeké. A német tipizálás ebbe a csoportba a Schlangét, a Falkont, a Falkonettet és a Scharffetindlt osztotta.58 A szakirodalom szerint ez a kategória magába foglalta mind az ostromágyú-méretű Doppelschlangét, mind a szakállas puskáknál alig valamivel nagyobb Scharffetindlt, Schlängelint.59 Ha viszont átvizsgáljuk hazai forrásainkat, láthatjuk, hogy ebbe a kategóriába nálunk mindenütt kizárólag a könnyebb, kisebb típusokat sorolták. Eszerint tehát a magyar mezei lövegek csoportja szűkebb, mint a hasonló német kategória. Ezekből a típusokból jóval többet találunk várainkban, mint az ostromlövegekből.60 Ennek oka, hogy előállításuk nyilvánvalóan egyszerűbb, gyorsabb, és főleg olcsóbb volt, másrészt mozgékonyságuk, könnyebb kezelhetőségük lehetővé tette a szükség szerinti gyors harcbavetést. Ez utóbbi jellemzőik folytán váltak alkalmassá a mezei harcokra.

58 Iványi, HK 1927. 8. o.; Dolleczek, 1887, 86. o.

59 Dolleczek, 1887. 91. o.

60 L. az említett 1577-es összeírást (19. jegyzet).

125A tábori ágyúk magyar kategóriája az ostromlövegekénél jóval problematikusabb. Egyrészt a csoportosítás több típust foglal magába, másrészt a rendelkezésünkre álló nagyobb számú adat nemhogy egyszerűsítené a besorolást, de szórása révén igen változatos, képet mutat. Ezen felül e típusoknál, elsősorban a kisebbeknél, fokozottan érvényes a bevezetőben már említett önkényes, nehezen feloldható jelzőhasználat, s a pontatlan kategória-megnevezés. A német tipizálás a Schlange, Falkon, Falkonett, Scharffetindl fajtákkal összefoglalható, azonban a magyar lövegek az előbbi okok folytán, még technikai jellemzőik ismeretében is, csak sok bizonytalansággal sorolhatók be.

Váraink német nyelvű inventáriumai sokhelyütt használják a Schlange kategóriát, viszont magyar nyelvű összeírásaink – miután az általam feldolgozott inventáriumokban sehol sem szerepel – feltehetően jóval kevesebbszer a Schlangénak megfelelő„kígyó” elnevezést.61 Elvétve előfordul ugyan a sugárágyú, amely Iványi szerint azonos a csatakígyóval,62 de ez nem magyarázat erre a hiányra. Feltehetően igaza van Iványinak, amikor azt állítja, hogy ezeket a lövegeket a Falkonokhoz, ill. Falkonettekhez sorolták.63 Itt viszont felmerül, hogy miért van átlagában egy nagyságrend különbség magyar viszonylatban a Falkon és Schlange típusok között.

61 Iványi, HK 1927. 13–14. o.

62 Uo.

63 Uo. 8. o.

Összeírásainkban gyakorta találkozunk a tarackok különböző változataival. A tarack törökkori és mai értelmezése meglehetősen eltérő. Valószínűleg rövid csövű, kiskaliberű típus volt, igen alkalmas a rohamozók elleni kartácstűzre.64 Pontos német megfelelőjét nehéz lenne megállapítani, viszont véleményem szerint korántsem azonosítható a Haubitz-cal, mint ahogy ezt némely szakírók állítják.65 Ennek bizonyítékát abban látom, hogy a technikai jellemzők alapján a Haubitz egy nagyságrenddel nagyobb típus, mint a tarack, másrészt a Haubitzról többhelyütt kiemelik, hogy „Schiess-Stein”, „Stein schiesente”, „kődobáló”, „kőzúdító”, vagyis – ezt a szakirodalom is egyértelműen állítja – ez a típus kizárólag kőlövedékkel működött,66 míg a tarack esetében sehol sem találkozunk 126hasonló megszorítással. Ezzel szemben van néhány utalásunk, miszerint a Haubitzot Cammer-Stückhlnek is nevezték,67 ennek a típusnak azonban kevés előfordulását ismerjük, így megítélése bizonytalan.

64 Uo. 14–15. o.

65 Uo. 14. o.; Kalmár, 1971. 160. o.

66 Iványi, HK 1927. 17. o.; Dolleczek, 1887. 91., 107. o.

67 Iványi, HK 1927. 17. o.; Czuberka, 1906. 61. o.

A tarackok és Schlangék kisebb fajtáit a német tipizálás Scharffetindlnek, a magyar siskának, forgó taracknak nevezte. A Scharffetindl, melynek elnevezése a latin „Serpentinel” torzult német változata,68 és a siska igen kevésszer fordul elő, feltehetően beleolvadt a tarack kategóriájába.

68 Iványi, HK 1927. 12. o.

A német csoportosítás a Schlange több alváltozatát különítette el. Ezek közül azonban – a mezei lövegek kategóriájának már említett eltérő magyar értelmezése folytán – csak a kisebb fajták fordulnak elő nálunk, úgymint dupla és egyszerű Nothschlange, Quartierschlange, Halbeschlange és Feldschlange.

A „thopelte Nothschlange”mindössze egyszer szerepel, mégpedig az 1711-es munkácsi jegyzékben, ahol egy Rákóczi György-féle 36 fontos példányról történik említés.69 Ugyancsak egyszer vették leltárba a „Holber Schlang”-ot, Egerben 1558-ban, egy Perényi Péter-féle, Baba nevű 4 fontos darabot.70 Ezek az adatok azonban önmagukban kevesek, értékelhetetlenek.

69 Thaly, AK 1878. 80. o.

70 Szendrei, HK 1888. 623. o.

Az egyszerű Nothschlange – jelző nélkül – több helyütt megtalálható a német nyelvű leltárakban. Kalibere e források alapján 10–20 fontos értékben határozható meg, súlyára vonatkozólag viszont mindössze két adat van, 42–48 mázsa.71 Ez kevés a pontos meghatározáshoz, s a szakirodalom sem segít, mert csak Dolleczek ismerteti a típus valamennyi adatát: 18 font, 2500 kg (kb. 45 mázsa), L 40.72

71 Pontos adatok és hivatkozások a mellékletben.

72 Dolleczek, 1887. 86., 91. o.

Kevesebb adat áll rendelkezésünkre a Quartierschlangéra vonatkozólag, amelyet Viertelschlangénak, negyedes kígyónak is mondtak.73 Csak kaliberméreteket ismerünk, 11–14 fontos határok között.74 Viszont az előzőekkel ellentétben a szakirodalom bővebben ismerteti a típust, bár a kategórián belül Dolleczek a Quartierschlangét a Feldschlangéval említi együtt, a Viertelschlangét pedig Falkonettnek mondja (adatai: 12 font, 750 kg [kb. 13 mázsa], és L 24).75 Kalmár szerint szintén 12 fontos, 12 mázsás, de L 40-es a típus.76 Másutt is hasonló értékekkel találkozunk.

73 Demkó, HK 1917. 190. o.

74 Pontos adatok és hivatkozások a mellékletben.

75 Dolleczek, 1887. 91. o.

76 Kalmár, 1971. 169–171. o.

A Feldschlangéra mindössze négy adatunk van, Munkácson 1688-ban egy „Ragozische Veldt-Schlangl, de Anno 1620” volt, egy 1 fontos példány,77 1711-ben 127két Rákóczi György-féle 10 fontos darab,78 s végül Kanizsán 1690-ben egy Zrínyi Miklós által 1646-ban öntetett 3 fontos találtatott.79 Ebből csak annyi állapítható meg, hogy a Feldschlange főképp a kategória kisebb típusait foglalta magába, s ebből következően ezt a lövegfajtát nagy valószínűséggel a Falkonok és Falkonettek csoportjában kell keresnünk. Természetesen a Schlange esetében is találkoztam azzal a jelenséggel, hogy a löveg-elnevezésből hiányzik a pontosító jelző. Az 1711-es munkácsi jegyzék egy tucat ilyen löveget ír le, melyek közül egy 18 fontos (41 mázsa súlyú), egy 14 fontos (35 mázsa, 75 font), nyolc 10 fontos, és egy-egy 9, ill. 7 fontos volt, nagyobb részüket Rákóczi György öntette.80 Szerintem ezeknél a lövegeknél nem lehet olyan egységes besorolást alkalmazni, mint azt hasonló esetben az (egész) Karthaunéknál tettük, hisz a 18 fontos példány akar Nothschlange is lehetne, a 7 fontos pedig inkább a Feldschlangékhoz tartozik.

77 Thököly Naplói, II. k. 357. o.

78 Thaly, AK 1878. 62., 70. o.

79 Thaly, Sz 1870. 417. o.

80 Thaly, 1878. AK, 61., 63–65:, 67., 70. o.

A Schlange kategória eddigi darabjai nagyjából 7–20 fontos kaliberértékek közé tehetők. A Falkon, magyarosan falkony (a latin falcoból, ami sólymot jelent), némi átfedéssel szorosan kapcsolódik hozzájuk. Kaliberét tekintve egységes képet mutat, zömében 5–9 fontos.81 Két kirívó példa azért itt is akadt: az 1661-es felső-magyarországi összeírás Kassán két 24 fontos darabot említ, valamint Eger 1690-es inventáriuma tartalmazza egy 27 fontos példány leírását.82 Szerintem ezek a besorolások pusztán hozzá nem értésből adódtak, mivel a kassai „falcone”-kat a 10 évvel korábbi német összeírás „Singerin oder halbe Cartaunen” néven vette leltárba, az 1690-es egri „27 Pf Eüssen schüessende falkhaune”-t pedig a két évvel előbbi felmérés írja fél-karthaunnak.83 Egyéb adatok tekintetében is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen Kassa 1650-es inventáriuma pontos hosszadatokat, Munkács 1711. évi jegyzéke súlyméreteket, Tokaj 1649. évi összeírása pedig súly- és hosszadatokat hoz.84 Ezek azt mutatják, hogy a Falkonok súlyértékei igen tág határok között mozognak: 128legkisebb adatunk egy 3 fontos esetében; 8 mázsa, a legnagyobb, egy 8 fontos darabnál, 33 mázsa feletti súly.85 Ebből az értékkülönbségből persze az is következik, hogy a típus megítélésekor a súlyméretek nem jelentkeznek döntő szempontként. A falkonyok hosszát az idézett összeírások rőfben (Elnlang) és singben adják meg, ezek alapján a típus hosszát 3 méternél többre becsülhetjük, sőt egyes esetekben az a 4 métert is meghaladta. A kaliberhossz így 40–50-szeresnek adódik.

81 Pontos adatok és hivatkozások a mellékletben.

82 Merényi, HK 1895. 277. o.; Kárffy, HR 1914. 423. o.

83 Kárffy, TT 1902. 453. o.; Thaly, Sz 1872. 339. o.

84 Kárffy, TT 1902. 453. o., Thaly, AK 1878. 63–76. o.; Szendrei, LAK 1888. 616–618. o.

85 Merényi, HK 1895, 278. o. (Szendrő 1661); Szendrei, LAK 1888. 616. o. (Tokaj 1649).

A szakirodalomban is nagyjából hasonló értékekkel találkoztam.

Említenek összeírásaink „Dupla Folkaun”-t is, ezek azonban érthetetlen módon kisebbek az egész falkonyoknál.86 Besorolásuk ezért bizonytalan, további adatok szükségesek.

86 Kassa 1640. Merényi, HK 1916. 424. o.

A Falkon kisebb, könnyebb változata a Falkonett, magyarul falkanét, (latinul falconetum). Bár Iványi szerint a leggyakoribb magyarországi ágyútípus, inventáriumainkban keveset találtam belőlük. Lehetségés – erre a feltételezésre a méretbeli egyezések adnak alapot –, hogy a magyar összeírások inkább tarackoknak nevezték őket. A leltárba vett mintegy két tucatnyi példány alapján a típus a 16–18 latos kaliberűektől a 3 fontosokig terjed, súlyuk 5–6 mázsa, hosszuk 2,5–3,5 méter (L 47–48) között váltakozott.87

87 Pontos adatok és hivatkozások a mellékletben.

A szakirodalom ebben az esetben is közelítőleg azonos méreteket ad meg a típusra. Mivel az osztrák szakmunkák adatai nagyjából megegyeznek a hazai forrásokban leírt falkony és falkanét ágyúkéival, megkockáztatnám azt a feltevést, hogy e két típus nem tért el olyan mértékben a korabeli hasonló német kategóriától, mint ahogy ezt a Karthaunéknál és Schlangéknál láttuk. Itt is van azonban egy problematikus pont, ugyanis leltáraink, magyar, latin, német nyelvűek egyaránt, beszélnek dupla falkonétáról. A szakirodalomban csak Iványi ír róluk.88

88 Iványi, HK 1927. 11. o.

Véleményem szerint magyar szempontból legérdekesebb típus a tarack. Nem csak azért, mert, mint említettem, nehéz megfelelő német kategóriához kapcsolni, hanem mert igen sokféle jelzőt kapott a különböző összeírásokban.89 Iványi többet felsorol közülük, de egy-egy elnevezésből rögtön általánosít.90 Ő is megállapítja, hogy előfordul a falkonéta és a tarack típusainak keveredése.91 Valóban, az értékek igazolják ezt, sőt lehetségesnek tartom azt is, hogy a falkonok kisebbjei közül is belekerült néhány darab ebbe a kategóriába. Maga a tarack nem bomlik jól elkülöníthető alfajokra, pusztán gyakori elnevezéseket lehet kiemelni, mint sebes tarack, forgó tarack, sima tarack. A sebes tarack Czuberka szerint gyorstüzelő típus lehetett,92 véleményem szerint ez azzal a megszorítással érvényes, ha tűzgyorsaságát a nagyobb típusokéhoz viszonyítjuk. A forgó tarack megnevezést az inventáriumok több helyütt pontosítják, s eszerint egy forgóállványról tüzelő könnyű típust kell érteni ezalatt.93 A siskák esetében is találhatók erre vonatkozó utalások.94

89 Kárffy, TT 1902. 454. o.; Kemény, TT 1905. 154. o.

90 Iványi, HK 1927. 14–15. o.

91 Uo. 11–12. o.

92 Czuberka, 1906. 60. o.

93 Iványi, HK 1927. 15–16. o.; Czuberka, 1906. 60. o.

94 Uo.

A technikai adatok szerint a tarack kalibere néhány lattól 5 fontig terjedt, bár pl. 1642-ben Patakon 7 fontos I. Ferdinánd-féle darabról esik említés.95 Súlyadataik igen érdekesen alakulnak, ugyanis többségükben nehezebb darabokról 129van szó, mint a falkonéta, sőt a falkon kisebb példányainál is súlyosabbak. A legkisebb az ugyancsak Patakon leltárba vett 1 fertályos 80 font súlyú „kis réz taraczk”, a legnagyobb az ugyanott található, már említett 7 fontos, 24 mázsás löveg.96 Többségében azonban 3–4–5 mázsától 9–10–11-ig terjed súlyuk, az előbbiek átlag 0,5–1,5 fontosak, az utóbbiak 2–3 fontosak. (E súlyadatok az 1642-es pataki, és az 1649-es tokaji jegyzékből származnak.97)

95 Thallóczy, TT 1879. 157. o.

96 Uo. 160., 157. o.

97 Thallóczy, TT 1879. 154–160. o.; Szendrei, LAK 1888. 616–618. o.

A következetlen kategorizálás folytán a kis tarackok, forgó tarackok; siskák, serpentinelek, Scharffetindlek talán felfoghatók azonos kategóriájúaknak is. Ezekről a típusokról, sajnos, nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre.

Német nyelvű jegyzékekben gyakran szerepel a Stuckh, vagy kicsinyítő képzős formában Stückhlként. Thaly az 1687–88. évi egri leltár kiadásakor Veldt-Stuckh, ill. Stückhl formáját taracknak fordította,98 bár a szó löveget, eredeti értelmében pedig pusztán darabot jelent. Ezt az azonosítást az adott esetben az 1–3 fontos kaliberadatok megengedik. Viszont az 1688. és 1711. évi munkácsi leltárak már 10 fontos példányokat is neveznek így, s az 1688-as belgrádi jegyzékben pedig valamennyi összeírt ágyút egyszerűen Stuckhnak mondanak.99 Véleményem szerint a név esetleges fordítását az adott példányok technikai jellemzőinek összessége, valamint a szövegkörnyezet határozza meg.

98 Thaly, Sz 1872. 339–340. o.

99 Thököly Naplói, II. k. 356–360. o.; Weiss, TT 1895. 56–57. o.

Nem térnék ki külön a mozsarakra, hiszen ennek a típusnak nincsenek egymástól alapvetően eltérő alfajai. Közös jellemzőjük a rövid, rendszerint nagy öblű cső, a kivetett lövedék magas röppályája – ezért hívták vetágyúnak, vagy pattantyúnak – s az, hogy elsősorban a várostromok hatásos tűzfegyvere, akár az ostromlott vár falai mögé, akár az ostromlók sáncai mögé kellett lőni. Bombavetésre is használták (Feuermörser), ill. világító golyókat is lőttek belőlük. Méreteik igen változatosak, néhány fonttól akár a 100 font felettiekig.100

100 Magyar vonatkozásokat l.: Iványi, HK 1927. 17–18. o.; általánosságban ismerteti a típust Dolleczek, 1887. 87., 91–93. o.

Sokkal inkább figyelmet érdemel a tarackok kapcsán már említett Haubitz, amelynek nevét a német „Hauptbüchse” (főlöveg) szónak a szláv nyelvekben „Haufnice” alakúra torzult formájából származtatják.101 A Haubitzot működése folytán kőlövegnek, Steinbüchsennek is nevezték,102 az 1687–88., ill. 1690. évi egri, és az 1711-es munkácsi német nyelvű jegyzékek pedig Cammer-Stückhl, Kammer-Stuckh néven is leltárba veszik a típust.103 Már szóltunk róla, hogy ezt a lövegfajtát a források kizárólag kőlövedékkel működőnek mondják, Iványi az említett 1711. évi munkácsi jegyzékre hivatkozva azzal tesz különbséget Haubitz és mozsár között, hogy az előbbi kőlövő (Stein schiesente), az utóbbi kővető (Stein werffente) ágyú.104 Használják azonban a Haubitzra vonatkozólag is „Stein verfende”, „kődobáló”, „kőzúdító”, „köveket vető”, „köveket hajító” jelzőket, és Dolleczek is a vetágyúkhoz sorolja.105

101 Dolleczek, 1887. 47. o.; Kalmár, 1971. 160. o.

102 Iványi, HK 1927. 17. o.

103 Thally, Sz 1879. 340. o.; Kárffy, HK 1915. 422. o.; Thaly, AK 1878. 66–81. o.

104 L. a 102. jegyzetet.

105 Dolleczek, 1887. 91. o.

A Haubitzból viszonylag sokat találtam a különböző összeírásokban. Kaliberük zömében 2–25 font között változik, de néhol 70 fontos darabokat is összeírtak. Az egyéb adatok tekintetében itt is hiányok vannak, amelyeket a feldolgozások sem töltöttek ki.

130Munkámban elsősorban – a teljesség igénye nélkül – a problematikus pontok kiemelésére törekedtem, és hogy felhívjam a figyelmet a törökkori hadtörténet e kevéssé kutatott területére. További, több irányú, gondos kutatást igényel a különböző feltevések pontosítása, szükség esetén módosítása. Egyrészt a 131hazai és a környező országokbeli levéltárakban elfekvő inventáriumokat kellene összegyűjteni, másrészt a külföldi – főleg osztrák és német – szakirodalmat kell még inkább bevonni vizsgálódásainkba. Ez egy nagyobb lélegzetű munka elkészítésének lehetőségét, de még inkább szükségességét is jelenti.

1. sz. melléklet106 OSTROMLÖVEGEK 2. sz. melléklet TÁBORI LÖVEGEK 3. sz. melléklet TÁBORI LÖVEGEK 4. sz. melléklet TÁBORI LÖVEGEK 5. sz. melléklet TÁBORI LÖVEGEK 6. sz. melléklet HAUBITZOK 7. sz. melléklet MEGADOTT TÍPUSNEVEIK ALAPJÁN BESOROLHATATLAN LÖVEGEK 8. sz. melléklet KISKALIBERŰ TÁBORI LÖVEGEK

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem